Gárdonyi Géza magyar író, költő, újságíró, irodalmunknak máig egyik legnépszerűbb szerzője. Bizonnyal emlékszünk, milyen izgalommal olvastuk gyerekként, miként alakul Bornemissza Gergely és Vicuska sorsa, szurkoltunk, hogy a gaz Jumurdzsák tervei meghiúsuljanak és persze jókat mosolyogtunk Sárközi (akinek a regény végéig se tudtuk meg a keresztnevét), a cigány szavain, az eseményekhez való hozzáállásán. Gárdonyi Géza azonban lényegesen több volt, mint egyregényes szerző, mint csupán az Egri csillagok írója, hiszen ott van még művei sorában A láthatatlan ember, az Isten rabjai vagy az Ida regénye, és olyan novellák, mint a Krisztus bankója, A hópehely,Kevi Pál halála.
Nevéhez köthetőek a magyar lélektani regény első próbálkozásai, persze ezek tényleg csak próbálkozások és meg sem közelítik a lélektani regény mesterét Dosztojevszkijt, na de az orosz zseni által magasra tett mércéhez, azóta se ért fel senki. Igen, mindezt hellyel-közzel megtanultuk az irodalom órákon, de arról már nem esett szó, hogy Gárdonyi – akárcsak Jókai – mély érdeklődéssel volt a természettudományok iránt is, éppen ezért szívesen olvasott ilyen jellegű könyveket.
Na de, ez még kevés lenne, mert ugye, a természet iránti érdeklődés csak akkor teljes, ha valaki a kertészet felé is nyitott szívvel van. Gárdonyinál olyannyira nem hiányzott ez sem, hogy kertészeti folyóiratokat járatott, kertjének növényeiről, az ott megfigyelt madarakról, bogarakról, rovarokról, természeti jelenségekről pedig titkosírással könyvet vezetett A természet kalendáriuma címmel. Az Isten rabjai című művét pedig a haldokló János kertész fiához intézett szavaival, a mintegy atyai örökségként ráhagyni kívánt kertészeti ismeretek, titkok átadásával – mert „az okos kertésznek vannak titkai” – kezdi:
„Egy őszi napon, mikor már vetkőztek a fák, leült a kert fala mellé, a nap melegére, a kajszibarackfa sárga leveleire. És magához intette a fiát.
– Jancsikám! Ülj le ide elém, a gyepre.
A fiú falevelet gereblyélt. Letette a gereblyét. Tizenkét esztendős gyerek volt akkor; pufók, mint a kulacs, és borzas, mint a pemet. Az apja korán munkára szoktatta. Persze csak könnyű munkára, aminőt gyerek bírhat. Iskolába nem járt. (Nem volt még akkor iskola Magyarországon, csak egy-két papi-iskola, de az se gyerekeknek.)
Jancsi leült hát az apja elé, és okos szemmel pislogott reá. Az apja ünnepies hangjából érezte, hogy valami komoly beszéd következik.
– Én már nem sokáig élek – kezdte az apja azon a rekedt-susogó hangon, ahogyan a mellbajosok beszélnek. – Érzem, hogy lehullok én is, mint a falevél.
Búsan pillantott a gyepre, a gyepen sárgálló baracklevelekre. Aztán folytatta:
– Ha meghalok, a prépost úr a helyembe maraszt. Mindent értesz már, mindenféle kertészi míveletet. Anyád is ért mindent. De lásd, az okos kertésznek vannak titkai…
A gyerek pislogott. Tehát titkokat fog megtudni. Vajon kincset ásott-e el az apja, mikor az ellenség járta az országot?
A beteg szeretettel nézett a fiúra:
– Elmondok neked egyet-mást. Mindennap egyvalamit. Hogy megtarthasd. A fejedben. Mert látod: minden ember… annyit ér… amennyit… tud. Ha olyat is tud… amit más senki se… akkor mindenkinél többet ér…
…minden növevénynek más a természete. Mint az embernek. Meg köll vele ösmerkednünk. Van olyan, aki csak kövér földben díszlik, mint a mák és a napraforgó, meg a jeges levelű lapu. Van olyan, akinek szegénység a világa. A kövirózsa példának okáért, vagy a borostyán, vagy az őszibarack. Ismét más növevények a társas életet szeretik,…: a fenyőfa, nyírfa, bükkfa. Ismét mások a magányos életet kedvelik, mint a remeték: a diófa, hársfa, birsalmafa, berkenyefa…”
Az okos kertész titkai tehát a növények, azok igényeinek megismerésében rejlenek.
Kedves Olvasó, szívből kívánom, hogy a Kertbarát Hírek cikkei is segítsenek abban, hogy okos kertésszé váljon!
